- Sokáig piszmogsz még? Mindjárt itt lesznek.

Tony kezdte bánni, hogy megosztotta a tervét a szobatársával. Jóllehet, nem tudta volna eltitkolni, és a délután történtek miatt egyértelmű volt, de… Most egy kicsit dühös lett, amiért a másik fiú még mindig nem bírta magára kanyarítani azt az egyszerű, kopott lepedőt.

Az egész már akkor elromlott, amikor Tony megérkezett a táborba a busszal, a többi gyerekkel együtt. Az ideúton kiderült, hogy egyikük sem érti se a fizikát, se a kémiát, se a politikát, és még a matematika is nehezen megy nekik – így aztán ő a legfőbb érdeklődési köreiről pont nem tudott beszélgetni velük. Sőt, amikor humoros megjegyzéseket tett az asztrofizikára, még el is fintorodtak, és onnantól kezdve sandán néztek rá. Egy szó, mint száz, Tony érezte, hogy itt nem lesznek barátai, és átkozta az apját, amiért az őszi szünetre ide íratta. Pedig ha nem kellett volna eljönnie, dolgozhatott volna tovább azon a repülő autós kísérleten – még az apja fiókjában talált egy befejezetlen projectet ezzel kapcsolatban, és ő már unta a motorját, akart valami újat.

Aztán a következő meglepetés a beosztáskor érte. Azt hitte, hogy ő külön házikót kaphat a táborban, ha már ő a leggazdagabb csemete itt. Ezzel szemben a táborvezető egyszerűen eléjük lökte a beosztást, és kiderült, hogy osztoznia kell egy másik fiúval a szobáján. Persze, belátta, hogy a többieknek még kellemetlenebb, mert máshol négyen-öten is voltak egy kunyhóban, de… Az egyetlen, ami vigasztalta, hogy az ő háza esett a legmesszebb a főépülettől, meg úgy nagyjából minden épülettől.

Tony most hátrapislogott a társára a sötétben. A felhős ég miatt még a Hold nem világított rájuk, a távolabbi lámpaoszlop aranyszínű fényét pedig mintha elfújta volna a szél, ami kegyetlen jegességgel cibálta a ruháikat. Emiatt aztán a másik fiút is alig látta.

Loki Laufeyson többé-kevésbé elnyerte a tetszését. Leginkább azért, mert nem szólt hozzá. Meg azért is, mert ő nem kezdett kígyót-békát kiáltani rá, amikor idefele jövet a technológia fejlődéséről áradozott. Talán ő volt az egyetlen gyerek a táborban, aki a szörnyülködés helyett szimplán „süketté vált” Tony mondanivalójára – meg mindenki máséra is. A hosszú, fekete hajú, sápadt arcú, lányosan vékony, bár Tonynál magasabb fiú maga kérte, hogy eljöhessen vele ezen az estén bosszút állni, most mégis olyan volt, mintha valamiért húzni akarta volna az időt.

Ezen a napon volt Halloween. A csoport ma egész délután tököket faragott. Tony is részt vett az eseményen, aztán feltűnt neki, hogy az egyik kölyök felé dobálja, amit kivájt a saját alapanyagából. Többen is kuncogtak rajta, de amikor Tony hátrafordult, mind nagyon koncentráltak a feladatukra. Nem tudta, melyik gyerek szórakozott vele, de idegesítette. Aztán meg elment, hogy megtörölje a kezét, elmossa a tompa kését (alig lehetett vele szelni, és Tony nem volt elégedett a munkájával emiatt), és szerezzen egy gyertyát a csoportvezető tanár asztaláról. Mire visszatért a helyére, az alkotása a földön hevert darabokban, mintha valaki a padlóhoz vágta volna szegény tököt.

Tony nem lett az alapnál jobban dühös miatta, de megfogadta, hogy nem hagyja annyiban a dolgot. Szólt a tanárnak is, de az semmit nem tudott tenni, senki nem jelentkezett, hogy ő volt a tettes, a merénylet így megtorlatlan maradt, tulajdonképpen. Szerencsére Tony már egy ideje fontolgatta, hogy mit kellene tennie ezekkel az ostobákkal.

A foglalkozás után Loki azonnal megszólította a házban, mikor már ketten voltak, és igazából ez volt az első alkalom, hogy beszélgetni kezdtek. A másik valahonnan megsejthette, hogy Tony készül egy kis visszavágással, és őt nem érdekelte különösebben, ha a fiú beköpi egy tanárnál, így beavatta a tervbe. Még végig se mondta, a Laufeyson-csemete máris élénken csillogó, zöld szemekkel, nagyokat pislogva nézett rá, és könyörgött, hogy hadd segíthessen.

De akkor most mi a fene baja van? Tony a fogát csikorgatta.

Mindenütt levélkupacok sárgállottak-vöröslöttek az udvaron, amit a szél széthordott, majd újra egy halomba rendezett. A zörgő és süvítő hangok kicsit elbizonytalanították őt, hogy működni fog-e a terv, de aztán elhessegette a problémát. A mai éjjel lesz a kirándulás csúcspontja. Holnap pedig már mehetnek is haza végre. Tonynak bőven elég volt ez az egy hét, amit itt töltött.

 - Mindjárt jönnek – ismételte sürgetőn, majd a méltatlankodó morgásra ő is felmordult, és visszacsörtetett a verandára. Ott állt Loki, elindult ugyan kifelé, de valahogy belegabalyodott a lepedőjébe. Tony megmarkolta az anyagot, és egy határozott mozdulattal lerántotta a fiúról, hogy úgy ripakodjon rá, pedig az egy fél fejjel is túlnőtt rajta. – Te eszement! Miattad elrontom az egészet.

 - Jól van na, csinálom már – csattant fel Loki duzzogva, és kikapta Tony kezéből az eltulajdonított anyagot. Tony megvárta, amíg a fiú teljesíti a feladatot (minő meglepetés, most sikerült neki elsőre), aztán elégedetten rábólintott az eredményre, és a maga vadul repdeső leplét a testéhez szorítva vágott neki újra az udvarnak.

Már korábban kiszemelte a megfelelő fát. Olyan helyet választott, ahol még az összes gyerek megfordul, ha az étkezőből vissza akar térni a saját kuckójába. Tony persze nem mindet akarta halálra rémiszteni, csak azt a kis csapatot, amelyik az egyes számú épületben lakott. Tony szinte teljesen biztos volt abban, hogy ők intézték el a tökét – miért ne ijeszthetné meg őket egy kicsit. A szellemektől mindenki fél, aki nem tud annyit, mint Tony (ő nem hitt a kísértetek létezésében), és belehalni úgysem fognak. Olyan szép volt az a tök… ennyit igazán megérdemelnek a nyomorultak.

Loki feljajdult, hogy fára kell mászni, de Tony meg se hallotta. „Többet nyavalyog, mint egy lány.” – gondolta, miközben a száját összeszorítva, kicsit nehézkesen a „jelmeze” miatt, felmászott a fára. Nem ment magasra, hogy könnyen leugorjon, nagyjából a közepénél állt meg. És persze nem is nagyon látta, hová lép, ide még kevésbé ért el a fény; nem akart balesetet szenvedni.

Loki végül is követte, majd nem messze tőle, kicsit alatta, megállapodott. Egy ág tövébe húzódott, és a törzsbe kapaszkodott. Tony most csak egy halvány pacát látott belőle, azt is azért, mert a fehér lepedő még az erős árnyékokból is kirítt. Talán nem is kellett volna jelmez? Ha ezért buknak le, az nem túl jó… Végül azonban vállat vont, és a feladatra összpontosított.

Egy darabig semmi nem történt; Tony látta az étkező ablakán kiáradó fényt a messzeségben, habár a bent ülőket már nem. Ennek ellenére tudta, hogy hamarosan elindulnak az első csoportok visszafelé. Csak abban reménykedett, hogy a rossz időre való tekintettel nem kíséri mindüket egy-egy tanár. Távolról dörgő-morgó hangok hallatszottak feléjük, aztán lassan feltűnt az első villám is. A szél még hűvösebbé, ezzel együtt esőszagúvá vált.

 - Tony – szólította meg úgy negyed órával később Loki, miután az első csoport elhaladt alattuk. Tony nem látott velük tanárt, ami megnyugtatta.

 - Mi van? – szűrte a fogai között a szavakat válaszul, és le se pillantott a másikra.

 - Fáj a hasam.

 - Megártott a sok édesség, amit ebédre kaptunk? – ciccegett ő elégedetlenül, és hirtelen nem tudta elképzelni, hogy keveredett ő össze ezzel az alakkal. – Szerintem csak berezeltél. Azt hitted, nem csinálom meg, mi?

 - Nem – kérte ki magának azonnal a vádat Loki, és a recsegés-ropogásból kiderült, hogy megmoccanhatott. Bár az ágak anélkül is nyikorogtak, ebben a szélben még a vaskos törzs is mintha mozgott volna. – Csak… mindjárt ideér a vihar, és…

 - És akkor mi van? Cukorból vagy, ha rád esik az eső? – Tony észrevette a főépület ajtajának nyílását (kiszökött rajta a fény), és volt egy pár pillanatnyi ideje, hogy azonosítsa a kilépőket. A leendő áldozatai voltak azok.

 - Asztrafóbiás vagyok.

Tony ismerte a szót, hallotta már, de nem gondolta, hogy van valaki, aki tényleg ilyen butaságban szenved. Nem mintha ő odalett volna a dörgésért és villámlásért, és most elismerte, hogy a fán kuporogni talán tényleg nem a legjobb ötlet, mikor közeleg a vihar… de már majdnem célba értek.

 - Akkor mi a fenének akartál velem jönni? – hordta le azonnal Tony a másik fiút, és most elszakította a tekintetét az áldozatairól. Loki leemelte a fejéről a lepedőjét, pedig láthatott volna a két, szemnek kivájt lyukon. Tony csak a tekintete csillogását érzékelte a sötétben. – Olyan alamuszi vagy, mint egy lány.

 - Nem tehetek róla – vágott vissza Loki emeltebb hangon. – A villámok veszélyesek. És mi egy fán ülünk!

 - Akkor menj csak vissza, nem én kértem, hogy gyere – mutatott fél kézzel Tony abba az irányba, amerre az ő lakrészük volt. – Én végigcsinálom. Ez a minimum, amiért tönkre tették a tökömet, pedig az enyém volt a legjobb.

 - Pont azért csinálták. – Loki most megint megmoccant, és Tony nem kis meglepetésére, felkapaszkodott őhozzá. A fa ága vészesen meghajlott Tony és Loki alatt, de nem tört el, elég vastag volt még, hogy kettejüket megtartsa. Ennek ellenére ő nem igazán értette, miért kuporodott mellé Loki. – Csak féltékenyek voltak. Miért nem veszed dicséretnek?

 - Mert közben elcseszték a munkámat? – kérdezett vissza Tony mogorván, és közelebb húzódott a fatörzshöz, hátha akkor kevésbé éri a huzat. – A fenébe!

Minden nagyon gyorsan történt: Tony észrevette, hogy az áldozatai már elhaladtak alatta, ugyanis futni kezdtek, hogy minél előbb a házukba érjenek a zivatar elől; ő erre ösztönösen fel akart pattanni, hogy leugorjon, és utolérje őket, vagy ilyesmi… aztán már meg is csúszott, és úgy érezte, mintha a gyomra egészen a torkáig ugrana. Nem zuhant hosszan, de egy életnek tűnt, mire valamiben megakadhatott.

Vadul himbálózott a szélben, ahogy ott lógott, és csak nagy erőfeszítés árán sikerült visszafognia magát, hogy ösztönösen kapaszkodó után nyúljon. Nem akart rossz mozdulatot tenni, így csak szaporán verő szívvel nézett felfelé. Valahogy nem számított arra, hogy Loki ott lesz. Tényleg azt hitte, hogy a rajta felcsavarodó lepel akadt be egy bütyökbe. De Loki volt: Tony grabancát markolta, és még sápadtabbnak tűnt, mint egyébként. Még mindig nem lehetett túl jól látni, de ide jobban elért a lámpafény, és Tony a saját ijedtségét fedezte fel a sápadt, keskeny arcon.

Óvatosan felemelte a karját, hogy megfogja az ágat, amin Loki támaszkodott, de a keze megfagyott, és lecsúszott a tenyere az érdes felületről. Loki erre felnyögött, és lenyújtotta hozzá a másik kezét is, így már csak a hasán támaszkodott – túl veszélyes volt.

 - Csak… csak tarts meg – kérte Tony elvékonyodott, remegő hangon; most a legkevésbé se érdekelte, mennyire látszik rajta a rémület, csak túl akarta élni. Talán nem több, mint egy méter választotta el valójában a talajtól, de a szél miatt rosszul is eshet, és könnyedén kitörheti a nyakát.

Szemerkélni kezdett az eső, és mielőtt ő ismét felnyúlt volna, egy villám vágott a földbe, nem olyan messze tőlük, valahol a főépület mellett. Tony szinte érezte Loki félelmét, érezte a tarkójánál megfeszülő marok elgyengülését, és ez benne is megütött valamit. Megvárta, míg a kegyetlen, roppanó dörgés elhal, aztán újra felnézett a másikra.

 - Tarts meg, csak egy kicsit! – könyörögve kiáltotta, és Loki erre megint nyögött egyet, viszont ezúttal mindkét kezével megmarkolta Tony ruháját.

A vad szél, a zimankó, a villámlás… Tony mindennek a tudatában volt, de nem akarta hagyni, hogy maga alá terítse a rettegés. Csak okosan és higgadtan akart szembenézni a helyzettel, még akkor is, ha tényleg nagyon fázott, és már őt is idegesítette a vihar. Kit érdekelt az egész bosszú…

Nem tudta, pontosan hogy sikerült visszamásznia. Hirtelenjében került a keze alá egy vastagabb ág, és valami módon felhúzta magát Loki mellé. Akkor gyorsan a fiú után nyúlt, hogy az se essen le a helyváltoztatástól és a lendülettől, majd rögtön a törzs közelébe rántotta, és elindult lefelé. Tanulva a korábbi esetből, figyelt, hova lép, és még a fagyott ujjait is meg tudta erőltetni, hogy megkapaszkodjon velük a legkisebb, kiálló kéregben.

Ő huppant le elsőként a vaskos avarba, amit még mindig zörögve hordott a szél, ugyanakkor most már hatalmas esőcseppek áztatták. Tony maga is érezte a nyakába hulló, jeges vizet, de a megkönnyebbülés nagyobb volt annál, hogy ezen elkezdjen bosszankodni. Remegett a lába, ahogy lehámozta magáról a szakadt drapériát, amit aztán ledobott a földre – mit számít, ha itt hagyja, jelenleg csak zavarta.

Megvárta Lokit, a kezét nyújtotta felé, pedig tudta, hogy most már minden rendben lesz, mégis egymásba kapaszkodva, futva indultak vissza a házukba. Tony magában átkozódott, amiért az eső nem bírt még egy kicsit várni; pillanatok alatt olyan vizes és nehéz lett a ruhája, mintha csak vödörből öntötték volna a fejére az esőt. A futástól szúrt az oldala, lihegett, noha a tüdeje is tiltakozott a fagyos levegő ellen. Az lesz valami, ha még megbetegszik…

Elsőre nem tudta kinyitni a kunyhójuk ajtaját, és ekkor már kiszakadt belőle egy reszkető, hisztérikus káromkodás, de a legkevésbé se zavartatta magát a csúnya beszédért, Lokin kívül úgysem hallhatta senki. Főleg nem érdekelte, hogy eztán végre sikerült elfordítania a zárat, és besiethettek a hideg, de legalább száraz házba.

Egy darabig csak a zihálásuk hallatszott a sötétben, aztán Tony úrrá lett elerőtlenedett tagjain, és tapogatózva az ágyához lépett, hogy felkapcsolja a kislámpát. Mindjárt sokkal jobban érezte magát, habár úgy fázott, mint a vadászkutya. Innen bentről ráadásul még hátborzongatóbb volt hallgatni a szaporán verdeső esőt, a süvöltő szelet és a fel-felhangzó dördüléseket.

Loki sem festett sokkal jobban nála: hosszú hajából még mindig csöpögött a víz, az arca fénylett, és látszott rajta, hogy egész testében remeg. Még mindig ott ült a tekintetében az ijedtség, de ez már talán nem csak Tony balesetének, hanem a zimankós időjárásnak és a fóbiájának is szólhatott.

Tony kezdett lehiggadni, ahogy a bőröndjéhez lépett, és törülközőt meg száraz ruhát keresett. Ezzel együtt eszébe jutott, mi történt, és tudta, hogy minimum bocsánatot kellene kérnie Lokitól. Igaz, az önszántából jött vele, de… ha ő nincs ott vele a fán, talán már a kórház felé vinnék, ha egyáltalán megtalálta volna valaki. Bár… ha Loki nem tartott volna vele, nem is lett volna ilyen figyelmetlen, mert még időben elkapja az áldozatait.

Nem tudott megszólalni, és a csend most már zavaróvá vált. Közben Loki is erőt vett magán, és leült az ágyára, azonban nem állt neki megszárítkozni. Tonynak már csak a haja volt vizes, azt törölgette, de közben a szeme sarkából odalesett a szobatársára. Loki maga elé meredt, és mikor villámlott vagy dörgött, mindig megrebbent, de amúgy mozdulatlan volt. Tony utálta ezt a helyzetet… talán egy kicsit szégyellte is magát. Hallgatnia kellett volna a másik fiúra, és visszajönni a vihar előtt.

Összeszorult torokkal, bizonytalanul sétált át Lokihoz, leült mellé, aztán tétován törölgetni kezdte a haját. Loki erre rápillantott, zöld szemében kicsit hátrább húzódott a rettegés, és meglepetten pislantott.

 - Meg fogsz fázni – közölte Tony amolyan magyarázatként, de aztán rájött, hogy ez még nem ok arra, hogy így anyáskodjon a másik felett, ezért végül sután az ölébe dobta az átnedvesedett anyagot. – Öltözz át. Keressek neked ruhát?

Nem várta meg a választ, legalább addig se kellett viszonoznia Loki pillantását. Csak egyszerűen zavarta az egész. Aztán Loki bőröndjéhez lépve egy kicsit elfeledkezett a problémájáról: eddig nem is gondolta, hogy a szobatársa szintén valami gazdag családból származhat, azonban a táskájában felhalmozott ruhák tanúsága szerint őt is felvetette a pénz. Mind finom kelme volt, márkás és elegáns. Többnyire zöld, vagy arany színűek, de voltak feketék, szürkék is… Loki meglehetősen sok holmit pakolt magának erre az egy hétre, amit Tony meg is jegyzett, hogy elterelje valamivel a fiú figyelmét az elmúlt fél óráról.

 - Nem én csomagoltam be, hanem édesanyám – szólalt meg végre Loki, és lassan törölgetni kezdte magát. Szipogott egyet. – Pedig mondtam neki, hogy elvagyok egy váltás ruhával is.

 - Nekem már meghalt az anyukám – jegyezte meg Tony, majd elővéve egy sötét melegítőt, visszatért Loki ágyára. A fiú halkan megköszönte a segítségét, aztán vetkőzni kezdett. – Csak apám van nekem. Meg a szolgáink. Van egy bejárónőnk, egy inasunk és egy sofőrünk. Ennyi.

 - Nekem mindkét szülőm él még. És van két testvérem, egy bátyám és egy öcsém. – Loki egy pillanatra megtorpant, majd elfintorodott. – A bátyám volt az, aki régen, mikor kicsi voltam, belém sulykolta, hogy a villámlás rossz dolog. Folyton azzal fenyegetett, hogy ha nem leszek jó testvére, akkor belém fog csapni. Pedig anya és apa sokszor figyelmeztették, hogy ne legyen ilyen durva, és tudom, hogy Thor végül is nem akart rosszat… de utálom, amiért ezt mondogatta. Valahogy… elkezdtem félni a vihartól.

 - Értem… tökre megértem. – Tony egyre kellemetlenebbül érezte magát. Korábban csak kinevette volna Lokit, de most mégsem tudott, még csak elmosolyodni sem. Hirtelen sokkal komolyabbnak érezte ezt a „betegséget”, mint régebben, és átkozta magát, hogy nem jöttek vissza már akkor, amikor Loki szólt a bajáról. – Bocsi.

 - Nem a te hibád – vágta rá szinte azonnal Loki, és átöltözve, egy kicsit felszabadultabban ugrott az ágyába, lehajítva a törülközőt a földre. Tonyt a legkevésbé se az érdekelte most, helyette a másik fiúval együtt a párnákhoz húzódott. – Én is simán otthagyhattalak volna. Csak… megértettem, hogy nem akartad annyiban hagyni. Igazából engem is mindig szekálnak. Segíteni szerettem volna, mert nem tűnsz olyan kegyetlennek, mint a többiek.

 - Hát, ezt csak te gondolod így ezen a helyen – jegyezte meg ironikusan Tony. – Úgy néznek rám, mint egy piócára.

 - Mert intelligens vagy – vont vállat Loki, mire ő meglepve ránézett a fiúra. Az elvigyorodott, amikor viszonozta a tekintetét. – Engem érdekelt, amiket a technikáról mondtál. Tényleg repülő autókat akarsz csinálni? Szerinted lehetséges?

Tony csak egy fél pillanatig tétovázott, mielőtt válaszolt volna. Nem akarta untatni Lokit, azonban mindig szeretett eszmét cserélni másokkal az őt érdeklő témákról, így aztán hamar belelendült a magyarázásba. Megpróbált mindent a lehető legalaposabban felvázolni, hogy Loki akkor is megértse őt, ha nem konyít sokat a fizikához, de kellemes csalódás érte, mert a másik nemcsak hallgatta őt, hanem a beszámolója után reagálni is tudott, és okosan reagált. Egyértelműen megértette őt, és ez megmelengette Tony szívét.

Észrevétlenül surrant el pár óra, és Tony csak arra eszmélt, hogy már éjfél is elmúlt. Fáradt volt és álmos, de még mindig lett volna mit mondania Lokinak, és bánni kezdte, hogy nem elegyedett szóba vele már sokkal előbb. Korábban nem érdekelte a fiú, most meg mindent tudni akart róla, és mindent elmondani magáról.

 - Ha megadod a telefonszámotokat, vagy a címeteket, még dumálhatnánk – jutott eszébe a megoldás, és reménykedve nézett Lokira, az azonban elszomorodott.

 - Nincs telefonunk. Apa jobban szeret személyesen beszélni mindenkivel, akkor is, ha ezért sokat kell utaznia. Viszont a címemet megadhatom, ha el akarsz jönni. Vagy inkább… én mennék hozzád. Nem tudom, Thor mit szólna hozzád. A többiek nem érdekesek, de a bátyám elég… hát… nem rosszindulatú, de túl nyers és egyenes. Nem akarom, hogy megbántson, vagy ilyesmi.

Tonyt a legkevésbé sem zavarta a helyzet, és megnyugtatta a gondolat, hogy nem fog megszakadni a kapcsolata Lokival, így aztán előkotort a cókmókjából papírt és ceruzát, és lekaparta neki a címet. Eztán arra készült, hogy visszatérjen a saját ágyára, és lefeküdjön, de Loki a keze után kapott, és mikor Tony odapillantott rá, egy kicsit elvörösödött, és zavartan félrenézett.

 - Nem maradnál itt? Nagyobb biztonságban érezném magam, ha nem lennék egyedül.

Ha bárki más kérte volna tőle, Tony egészen biztosan kineveti az illetőt. Egy tizenegy éves fiú – szerinte – már elég felnőtt ahhoz, hogy egyedül aludjon. Most mégis fenntartás nélkül teljesítette Loki kérését, részben azért is, mert tudta, hogy ez bizonyára kivételes eset, a fóbiája miatt van, és általában bizonyára elvan Loki egymaga is… részben pedig azért, mert neki sem akaródzott túl távol kerülni az új kis barátjától. Ahogy leoltották a villanyt, és egymáshoz kuporodtak a sötétben, és a kinti cidri zajait hallgatták, Tony beismerte magának, valójában egyetlen barátja sincs. Korabeli, közeli barátja. Persze, Loki talán még nem nevezte volna őt a barátjának, de ő remélte, hogy végre talált valakit, akiben megbízhat, és akivel szívesen tölti az idejét. Az… úgy érezte, nagyon jó lenne. Még elalváskor is ez a reménykedő gondolat lebegett előtte: Loki talán a barátja lesz.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

1

2015.07.04. 18:28 AvengersFangirl Tudom, hogy nem létezzik olyan, hogy túl cuki, de ez... jaaaaj ^^ Komolyan, a családom teljesen hülyének néz, mert néha nevetek, néha idiótán vigyorgok. És mindezt a te írásaidon. Kérek mééég! :D Válasz: Ahh, természetesen megint maradt kritika, ami elkerülte a figyelmem TwT <3 Gomenasai. Köszönöm szépen a jelzést *-* Örülök, hogy tetszik :D Hát, hogy lesznek-e még... majd kiderül ^^" Animések talán. :D Ha azok is megfelelnek majd, hehe xD <3