29. nap

Csinálni valami édeset

Thor ideges volt az első igazi edzése miatt. Tíz évesen nem sok embert engednek küzdeni, még akkor sem, ha figyelemre méltó a teljesítménye. Azonban ővele Odin jóváhagyása mellett kivételt tettek, és bár ismerte a jövőbeli kiképzőjét (Hogun névre hallgatott, és huszonéves kora ellenére roppant veszélyes harcos hírében állt), mégis kicsit tartott az egésztől. Hogy itt majd nem lesz olyan ügyes, mint a múltkor, hogy leég mindenki előtt.

Épp ezért, mikor Loki felé szaladt, boldog mosollyal az arcán, legszívesebben elmenekült volna. Most a jóhíre forgott kockán, az öccse meg még képes, és rossz benyomást kelt majd a felnőttekben a gyerekességével.

 - Thooor! – kiabált már messziről Loki, de Thor csak akkor pisszegte le, amikor a kisfiú kifulladva odaért hozzá.

 - Menj innen, Loki – sziszegte neki halkan, és odasandított a küzdőtérre. Még nem ő következett, majd akkor, ha a mostani pár egyik tagját legyőzik, ezért volt egy kis ideje, de bármikor megtörténhetett a nagy pillanat. Csak ne izzadt volna úgy a páncélja alatt!

 - De csak azt akartam…

 - Hagyjál már békén, ne lógj rajtam – torkollta le gyorsan az öccsét, és szigorú pillantást vetett felé. Loki örömteli, telt arca elnyúlt, elsápadt, az ajka lebiggyedt, és megbántottan bámult fel Thorra. Ő azonnal tudta, hogy rossz döntés volt megszólni, így kényszerű vigyorral megpaskolta az övénél jóval keskenyebb vállat. – Menj vissza anyához, és rajzolj valami szépet, jó?

Loki lecsüggesztette a fejét, de bólintott, és eloldalgott. Thor egy kicsit megkönnyebbült, de ahogy a kisöccse eltűnt a szeme elől, hirtelen bánni kezdte, hogy csak így elküldte őt. Nem volt egy ismerős arc se a környéken Hogunén kívül, vagyis, persze volt, mert a többi katonát is látta már az apja mellett, de még egyszer sem beszélt velük. Mégis jobb lett volna, ha Loki marad, adott volna egy kis biztonságérzetet neki. Nameg… tényleg nem akarta megbántani őt. De nagyon izgult.

Aztán Hogun persze legyőzte az ellenfelét, és míg az feltápászkodott, a szikár alak Thor felé fordult. Ő viszont semmi mást nem hallott, csak a vesztesnek szóló, dörgő röhögést, ami felerősítve visszhangzott az ovális aulában. Hogun szigorú arca láttán se volt sokkal megnyugtatóbb, és Thor kezdte bánni azt is, hogy idejött. Ő akarta, igaz, ő könyörgött az apjának, de… ahogy a kiképzője mellé ért, akkor szembesült csak a ténnyel, hogy a másik kétszer olyan magas nála. És hogy az előző ellenfele Hogunnál volt kétszer nagyobb. Ez lehetetlen.

Azonban a félelme alaptalannak bizonyult. Hogun először csak elmagyarázta a szabályokat, megmutatta, hogy kell rendesen megfogni egy kardot, majd sorra vettek pár más fegyvert is, hogy megtalálják azt, amelyik a leginkább illett Thor kezébe – ez végül egy kalapács lett, kicsit kicsi, viszont sokkal könnyebben felemelte, és nagyot tudott vele suhintani a próba-kőkupacra, hogy az ripityára törött. A kard valahogy nagyon lehúzta.

Csak ezután kezdtek neki az igazi harcnak, de Hogun nem támadott rá olyan elvetemülten, hagyta, hogy Thor induljon, és inkább csak védekezett, hogy felmérje, milyen képességei vannak a fiúnak egy emberrel szemben.

Dacára az engedékenységnek, Thor a több órás küzdelem végére nagyon elfáradt, a karja zsibbadt, a lába fájt, a gyomra hangosan korgott. Már lefelé ment a nap, és ő izzadt és piszkos volt, igaz, ez utóbbi azért annyira nem zavarta, de akkor sem bírta tovább. Hogun szerencsére anélkül észrevette ezt, hogy Thornak szégyenszemre kérnie kellett volna, hogy hagyják abba; így nem mondhatta senki, hogy ő adta fel a harcot, és még meg is tapsolták. Ez sokkal jobban tetszett neki, mint a nevetés, amit korábban hallott, és büszkén kihúzta magát. Közben pedig eldöntötte, hogy legelőször is Lokihoz fog elmenni, hogy elújságolja a sikert, és főképp, hogy bocsánatot kérjen. Még mindig rosszul érezte magát, amiért olyan csúnyán beszélt az öccsével.

Arra nem számított, hogy Loki előbb megtalálja: az anyjukkal együtt lépegetett le a lelátókról. Thor egészen elcsodálkozott, és kicsit zavarba jött, hogy az anyja látta őt harcolni, de aztán el is felejtette a dolgot, és meglepve nézett a kipirult, ugráló Lokira, aki egyenesen hozzá szaladt, egy pergamentekercset lóbálva a kezében.

 - Nézd, mit rajzoltam neked!

Thor megilletődve vette át a papírt, kisimította, és megszemlélte: azonnal felismerte saját magát, élénksárga festékkel pacázott hajáról és a másik alakhoz képest kisebb testéről, nameg a kezében tartott kalapácsformáról. A nagyobb, fekete alak feltehetően Hogun volt, bár őt Thor nem ismerte volna fel, ha csak egymagában látja a képen.

Egészen meghatódott, hogy az öccse őt rajzolta le, és pont így örökítette meg, az első igazi győzelme hajszolása közben. Szélesen elmosolyodott, és válaszul Loki reménykedő tekintetére, erősen magához ölelte a kistestvérét, aztán kicsit fel is emelte. Loki nevetve karolt belé, de érezhetően megremegett, talán attól félt, hogy Thor leejti.

 - Nagyon aranyos tőled, hogy lerajzoltál – jegyezte meg, miután visszatette Lokit a földre, és büszkén újra a rajzára pillantott. – Ki fogom tenni az ágyunk fölé… Anya, ugye lehet?

Az édesanyja lemosolygott rá, és megsimogatta Thor fejét, dacára annak, hogy ő maga is érezte, milyen vizes lett a haja korábban a sisak alatt. Az volt az első, hogy attól megszabaduljon, de még így is teljesen át volt melegedve.

 - Hát persze – felelt Frigga, és átvette a rajzot. – Majd én fogom, nehogy összegyűrd. Menj, mosdj meg, öltözz át, aztán felmegyünk vacsorázni.

Thor engedelmesen elsietett a nem messzi öltözőkamrák felé, és miközben fáradtan lehámozta magáról a poros, csörgő fémeket, még mindig az ajándékán járt az esze, amit Loki adott neki – mert az volt a legszebb ajándék az összes közül, amit életében kapott.

Következő

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés