5. nap

Csókolózás

 - Thor udvarol Sifnek – jelentette be röhögve Fandral, habár a feje vörösségéből nyilvánvaló volt, hogy jócskán felöntött a garatra. Loki gyomra ennek ellenére is öklömnyire zsugorodott, és legszívesebben megrázta volna a szőke fiatalembert. Azonnal keresni kezdte a tömegben a bátyját, de sehol nem találta. A bálterem tele volt táncoló párokkal és nevetgélő csoportosulásokkal.

- Épp ideje volt – morogta a bajsza alatt Volstag, és magába tömött egy csirkecombot. – Sif már mindent megtett, hogy felkeltse az érdeklődését.

Loki haragosan összevonta a szemöldökét, és a szorítás a gyomrában még erősebb lett. Már Volstag is megbolondult? Ő volt a legidősebb a csapatban, hogy mondhat… igaz, Lokinak is feltűnt az egyetlen hölgybarátjuk viselkedése, de ő remélte, hogy ez csak ösztönös magamutogatás, amolyan női reakció a férfinemre… hogy nem kifejezetten Thornak szól… Hanem akár neki, Lokinak is…

Persze, ezt a gondolatot féltve őrizgette. Igazából nem volt biztos benne, hogy szerelmes lenne Sifbe. Azonban azt el kellett ismernie, hogy húsz évesen elég kínos, ha még nem volt női partnere, jóllehet, ez a tény már régebb óta aggasztotta. Akárhogy is, egyre többször jutott eszébe, hogy Siffel kellene kezdenie valamit. Őt legalább ismerte.

A lépést mégsem tette meg sosem a nő felé, és ennek Thor volt az oka: Loki azzal nyugtatta magát, hogy amíg Thor maga sem esett át a tűzkeresztségen, addig neki sincs félnivalója. Ezzel sikeresen elhallgattatta a sürgető hangokat, amik arra buzdították, hogy megkörnyékezze Sifet, ugyanakkor ezek után nem tudott nem belegondolni, milyen lenne vele. Valahányszor volt lehetősége nézni a lányt (aki most már nem is annyira volt lány, hiszen hozzá hasonlóan elérte a huszadik életévét), mindig elkalandozott a tekintete, aztán a gondolatai is, és egyre többször kívánta meg.

Nem lehet, hogy Thor ebben is előrébb járjon nála, ezt is elvegye tőle. De talán még nem késő. Nem akart lemaradni megint a fivére mögött, mint annyi más esetben. Most lépnie kell. Miért is nem tette meg korábban? Már bánta, hogy visszakozott, kifogásként használta Thort…

Nem törődött Fandral kérdésével, hogy hová megy. Csak felpattant, és sietősen otthagyta a kis asztaltársaságot. Ha az a részeges nőcsábász látta Thorékat az asztaluktól, akkor valahol itt voltak a teremben. Loki bőszen pásztázta a vendégeket, és most duplán utálta a nagy felhajtást. Sosem volt oda a bálokért, habár kötelességtudóan részt vett az összesen, melyeket a családja rendezett. De mindig történt valami… rossz, valami megalázó rá nézve. Egy kezén meg tudta volna számolni, hányszor érezte magát ténylegesen jól egy ilyen ünnepélyen.

Loki megtorpant a balkonra kivezető, boltíves átjárók egyikénél, és az oszlopra támasztotta a kezét. Úgy érezte, földbe gyökerezik a lába, ahogy azonosította az erkélyen állókat: a teremből kivilágított oda annyi fény, hogy az éjszakai sötét ellenére is felismerje Thort, hiszen a szőke üstök aranylóan csillogott. Az ünnepi páncél is visszaverte néha a fáklyák és gyertyák fényét, de Thor háttal állt nekik… csak a mocorgása miatt csillant fel olykor-olykor az ezüstös fémlemez is.

Loki elrejtőzött a lelógó, bronzszínű függöny mögött. Így a teremből már senki nem láthatta, ő viszont még mindig figyelemmel követhette a párt… és kétségbeejtő módon, semmi nem jutott eszébe. Nem tudott másra gondolni, mint hogy Thor éppen azt a nőt csókolja, akit ő akart megszerezni magának, és ez belül bizsergő dühvel és emésztő fájdalommal töltötte el. A keze ökölbe szorult, és nehezére esett nem kicsörtetni az erkélyre, hogy megtámadja Thort, pedig tudta, hogy ez lenne a lehető legostobább cselekedete.

Igazából inkább magára haragudott, nem is Thorra, nem csak rá. Ha ő, Loki, időben megteszi a szükséges lépéseket, most ő állhatna Siffel a balkonon, és ő fedezhetné fel a nyelvével a dús ajkakat, ő kalandozhatna a kezével a kigömbölyödött testen. És most hiába látja ezt, hiába tölti el ekkora féltékenységgel (nem áltatta magát, tudta, hogy amit érez, az féltékenység), képtelen volt kieszelni valami megoldást, hogy kettéválassza őket. Ha Thor köpenye leszakadna… Thor észre sem venné. Gáncsolás varázslattal? Mindhiába, a bátyja Sif mögött támaszkodott fél kézzel, erősen markolta a korlátot, nem esett volna el, ha kirántják alóla a lábát. A semmiből feltűnő eső? Túl átlátszó. Nameg, Thornak csak egy intés, hogy eltűntesse a felhőket. Ebben Loki nem győzhette le őt – tudta manipulálni ő is az időjárást, de Thor jobb volt nála.

Bosszantó módon még ebben is le tudta győzni, pedig ha valamire, akkor a mágikus képességeire Loki igazán büszke lehetett. Többre volt képes a hatalmával, mint sok más asgardi. De valahogy… Azzal kezdődött minden, hogy Thor kilenc-tíz éves koruk körül elkezdett magasodni. Loki maga is nőtt, jócskán megnyúlt, de eztán mindig felfelé kellett néznie Thorra, és valahogy sokkal irritálóbb volt ebből a szögből a másik vigyora. Aztán meg a bátyja edzései megsokszorosodtak, és mióta megkapta atyjuktól a Mjölnirt, igazi izompacsirta lett belőle – ellentétben Lokival. Most már nem tudta őt legyőzni pusztakezes harcban vagy birkózásban, és az egyre gyarapodó alulmaradások, és a többiek élveteg nevetései igazán fájdalmasan érintették Lokit.

Fel sem fogta igazán, mit jelent, hogy Odin Thornak adta a pörölyt, csak mikor egyszer elkísérte egy ivóba a barátait, hallotta meg félfüllel a városlakókat beszélgetni… és akkor döbbent rá, hogy az apjuk ezzel kijelölte a fivérét, mint utódját a trónon – legalábbis a nép ezentúl úgy tekintett Thorra, mint a leendő királyra.

Valahogy eztán minden csak rosszabb lett, Loki egyre jobban utálta a helyzetet: Thor egészen elszállt a saját népszerűségétől, beképzelt és nemtörődöm lett, azt hitte, legyőzhetetlen, ostoba kalandokba keveredett, anélkül, hogy meggondolta volna, mit tesz. „A gondolkodás mondjuk sosem volt erőssége.” – ismerte el magában Loki többször is, ha ez eszébe jutott, és heves káröröm kerítette hatalmába.

Most már egyértelműen látta, hogy gyűlöli ezt. Azelőtt is Thor volt a központban, de akkor Loki valahogy még nem érezte úgy, hogy teljesen háttérbe szorul, nem tűnt úgy, mintha értéktelenné vált volna a többiek szemében. Még az apjuk és az anyjuk szemében is…

 - Csak nem törték össze a pici szíved?

Loki feleszmélt a gondolataiból, és rájött, hogy véresre harapta a száját, illetve közel állt ahhoz, hogy elroppantsa az oszlopot a kezével, amibe kapaszkodott. Hátrafordította a fejét, és nem különösebben lepődött meg, hogy a szőke alakot látja ott, vigyorogva, mint mindig. Loki haragja csak nőtt a láttán.

 - Mit akarsz tőlem megint? – sziszegte halkan, majd a bátyjáék felé pislantott. Thor talán már nem csókolta Sifet, de azóta is összeölelkezve álltak. Beszélgettek? Bosszantó volt, hogy Loki nem hallotta a hangjukat.

 - Ne légy ilyen mufurc velem. Nem én tehetek róla, hogy legyőztelek.

Loki erre sem akart gondolni. A lány, aki mögötte állt, idősebb volt nála pár évvel, és ugyanahhoz a mesterhez jártak mágiát tanulni. A mesterek általában egyénileg oktatták a tanulókat, de a vén kuruzsló még egy éve kijelentette, hogy mivel Amora és Loki is hasonló képességekkel bírnak, hasonlóan tehetségesek, folytathatják együtt a kurzusokat, legalább egymáson is gyakorolhatnak. Loki persze azt hitte, a nálánál alacsonyabb, filigrán teremtést könnyű lesz elintézni… nos, tévedett.

Nem különösebben kedvelte Amorát, de főként azért, mert az a kurzusokon kívül is egyre többet sertepertélt Loki körül. Idegesítette a lány, legszívesebben jól kiosztotta volna, de nem akart meggondolatlan lenni, és ezért csak figyelmen kívül hagyta. Ha tudta.

Most különösen rosszul érintette, hogy Amora itt volt. A szőke boszorkány bosszantó módon még az elején leleplezte Loki Sif felé irányuló gondolatait, így tulajdonképpen tényleg csak ő érthette meg a mostani helyzetet (nem mintha ez Lokit megnyugtatta volna), azonban ez mindössze annyit jelentett, hogy ezentúl Loki hallgathatja majd a rosszmájú csipkelődéseket tőle is.

 - Miért nem teszel valamit, ha ennyire zavar?

 - Csss – pisszegte le Loki, és újra csak az oszlopba markolt, hogy visszafogja magát. Fel tudott volna robbanni… de képtelen volt elmenni, hogy hagyja Thort meg Sifet, vagy megszabaduljon a kéretlen kísérőjétől. – Megköszönném, ha leszállnál rólam. Menj, táncolj, használd ki az alkalmat, hogy terrorizálhatsz másokat is.

 - Kegyetlen vagy. – Amora pofátlanul Loki vállára simította a kezét, és az arca nem éppen azt tükrözte, hogy megbántódott volna a durva szavaktól. Lokiban fellángolt a késztetés, hogy leüsse magáról a lány kezét, ám az akkor váratlanul Thorra mutatott, habár a szavait továbbra is őhozzá intézte, és a vörös, vastag ajkak is tovább mosolyogtak. Tulajdonképpen, ha Amora nem zaklatná őt, és kicsit több tiszteletet mutatna az irányába, Loki még vonzónak is tartaná. – Kifogásokat keresel, de tudom én, hogy miért. Mindvégig tudtam, miért nem teperted le azt a lányt, annyira egyértelműen lerítt rólad. És szerintem te magad is tudod.

Loki gyanakodva összevonta a szemöldökét. A legkevésbé sem volt olyan állapotban, hogy értelmezni tudja ezt a rejtélyes kijelentést, ezért nem válaszolt. Mit akar tőle a boszorkány? Miért foglalkozik vele egyáltalán? Tényleg nincs senki ezen a nyomorult bálon, akit kiszúrhatott volna magának?

Amora nagy, azúrkék szeme felé fordult, és mikor egymásra néztek, a szőke, göndör hajú lány szája még szélesebb vigyorra húzódott. Lokit irritálta a gesztus.

 - Sif persze vonzó, meg minden – jegyezte meg Amora, de a hangjában lenézés érződött, és Loki ebből arra következtetett, hogy a másik csak őmiatta nyilatkozott így a szóban forgóról. – De épp ezért furcsa, hogy még nem csavartad el a fejét, vagy fordítva. Csak kapaszkodót kerestél volna vele, de valójában valaki más figyelmére vágysz. Van egy személy, aki sokkal fontosabb az életedben nála, de félsz elismerni magadnak.

Most már Loki is gúnyosan mosolygott.

 - Csak mert együtt tanulunk, azt hiszed, mindent tudsz rólam? – kérdezett vissza halkan, kedvesnek tűnően, de valójában egy hajszál választotta el, hogy kirobbanjon belőle a düh, ami azóta kínozta, amióta Fandral megtette a nagy bejelentést. – Nyitott könyv lenne a lelkem előtted? És most aztán könnyebbüljek meg, hogy kisírhatom magam a válladon, igaz? Hadd találjam ki… a fontosabb személy te vagy, akit nem vagyok hajlandó észrevenni, pedig te mindig mögöttem voltál, amióta megismerkedtünk, és rád számíthatok. Téged kellene, hogy szeresselek végre, nemde?

Loki nem számított arra, hogy Amora éktelen (és mi tagadás, a legkevésbé sem nőies) nevetésben tör ki. Riadtan lesett a bátyjáék felé, de azok nem vették észre. Még mindig csókolóznak? A fenébe is, ahelyett, hogy ezt a banyát hallgatja, oda kéne mennie, és… és valamit csinálni. Legalább a félelme alaptalan volt: Thor és Sif valamiért nem vették észre őket, amint galádul settenkedtek az árnyékban. Furcsa…

 - Hogy te milyen kis ostoba vagy – paskolta meg gügyögve Loki arcát Amora, amikor visszafordult felé. Ő erre csak vetett a lányra egy döbbent tekintetet. Mit művel ez? Teljesen megőrült. – Szegényke. Sokat kell még tanulnod. De nem baj. Amúgy kedves, hogy gondoltál rám, de nem, nem magamra céloztam. Nagyon jól tudom, mennyire utálsz, és hidd el, bár érdeklődőnek tűnök, azért a kedvencem nem vagy. Inkább érdekes nézni, hogy míg a mesternél olyan jól teljesítesz, addig az életben csak szerencsétlenkedsz. Nem gondolod, hogy itt az ideje beismerni magadnak, ki az, akit szeretnél közelebb tudni magadhoz? Vagy mondjam úgy, hogy… újra közelebb tudni?

Ha Amora a sejtelmes befejezés után nem hátrált volna, és nem tűnt volna el Loki szeme elől, ő egészen biztosan megüti, dacára annak, hogy tudta, egy nőt megütni a legnagyobb bűnök közé tartozik. Azonban a boszorkány távoztával Loki nem lett higgadtabb, sőt, még nagyobb zavart hagyott a fejében, mint mielőtt felbukkant volna. Pedig az istenek lássák lelkét, megpróbált belegondolni a másik szavaiba, de egyszerűen nem értette, mire akart utalni Amora. Egyértelműen Sif miatt volt féltékeny, nem is nagyon jöhetett szóba más személy.

„Összevissza beszél ez a nő is.” – döntötte el Loki, és újra hevesen feldobogott a szíve a méregtől. Kár volt perceket pazarolnia rá.

Loki vett egy mély levegőt, és megint Thorék felé fordult. Akkor tűnt fel neki, hogy Sif már nincs is az erkélyen, ellenben a bátyja a korlátnak támaszkodik. „Helyes… Jobb is… Ha rárontottam volna kettejükre, megbánthattam volna Sifet. Így még elintézhetem feltűnés nélkül. Ha az kell, hát megvallom Thornak, hogy…”

De mit is? Hogy vonzódik a lányhoz? Hogy szerelmes? Nem érezte magát annak… csak egy kicsit… talán… nem volt biztos benne. De ha így rendezi le, Thor talán még meggyőzhető, hogy vegyen vissza…

Mielőtt az elhatározás és a bátorság aránya csökkent volna a bizonytalanságéval szemben, Loki fogta magát, és hosszú léptekkel a bátyja mellé sétált. Az azonnal meghallotta, és ahogy felé fordult, látszott az arcán a bódultság, még a félhomályban is. Loki nagylelkűen az elfogyasztott alkoholmennyiségre fogta a dolgot.

 - Thor… Fivérem… beszélhetnénk? Valami fontosa…

Lokinak hatalmasra kerekedett a szeme, és megdermedt álltában, ahogy Thor elkapta a nyakát, és odahúzta magához. A száján érződött az alkohol édeskés-fanyar íze, de forró és duzzadt volt a korábbi csókoktól. Ennek ellenére hevesen falta Loki ajkát, a nyelvével szenvedélyesen simított végig a fogain, a szájpadlásán… És ő teljesen leblokkolt. Mi történik? Mi történik?

Aztán Thor elszakadt tőle. Loki azonnal hűvösebbnek érezte a levegőt a száján, de amúgy az egész arca égett, és megrökönyödve meredt a bátyjára. A keze remegett a gyomrával együtt… meg kell ütni. Ezért meg kell ütni…

De esélye sem volt erre. A fivére rávigyorgott, mintha mi sem történt volna, majd kicsit tántorogva, de büszkén felemelt állal eloldalgott mellette, mentében megpaskolva Loki vállát.

 - Szeretlek, testvér – morogta hozzá… de Loki talán csak hallucinált. Nem… ez az egész abszurd. Ez érthetetlen. Meg kell valahogy magyaráznia…

Thor semmit nem magyarázott meg; mire Loki utána kapott, a bátyja már visszatért a terembe, és elveszett a szeme elől. Loki felemelt karja lehanyatlott, és inkább a balkon korlátjának dőlt.

Mi volt ez?

Remegtek az ujjai, ahogy a szájára simította a kezét, és újra feltűnt a gyomra különös reakciója is. Loki döbbenten és kissé riadtan próbált úrrá lenni a helyzeten. Thor megcsókolta, és azt mondta, szereti… de ez… biztos nem gondolta komolyan. Csak részeg, hiszen menni is nehézkesen tudott. Ilyenkor mindig idiótává vált. Habár az még így is furcsa, ha Lokit esetleg egy másik embernek vélte, például Sifnek… És a megszólítás sem stimmelt. Nem, Thor tudta, ki ő. De akkor miért…

És vajon az normális, hogy ő nem érez nagyobb undort? Megcsókolta a saját testvére, ennek ellenére… De aztán ez is a fejébe furakodott. Az első csókját a tulajdon bátyjától kapta! Nem, ez még viccnek is rossz. Viszont… Loki nyelve megremegett szorosan lezárt és eltakart ajkai mögött. Nem, annyira nem volt rossz.

De még mindig nem értette, miért… Ösztönösen nézett Thor után, és ellökte magát, azzal a céllal, hogy megkeresse a bátyját. Választ kell kapnia, ezt Thor sem odázhatja el, nem tehetnek úgy, mintha nem történt volna semmi. Ha kell, végigverekszi magát az egész termen, hogy megtalálja.

Az elhatározás egy kicsit elűzte a sokk zsibbadtságát, azonban alighogy belépett a bálterembe, a sokkal nagyobb és élesebb fénybe (zavaró volt a szemének, és megfordult a fejében a gondolat, hogy az arcára lehet írva, ami odakint történt), megtalálta a fivérét, nem is olyan messze a bejárattól. Csakhogy Thorban volt valami furcsa… A kihívó vigyora, az arca, ami most már cseppet sem tűnt az ivástól pirultnak…

Loki gyomra fordult még egyet. Azonnal megértette: az ott nem is a bátyja volt. Akivel az előbb csókolózott… pontosabban aki leteperte…

Amora talán rájött, hogy Loki végre leleplezte, mert felvette a normális alakját. Alacsonyabb és szebb arcú lett, a kihívó vigyor viszont nem távozott. Loki az átvertségtől leizzadó tenyérrel és gerjedő haraggal meredt rá, és csodálta, hogy senkinek nem tűnt fel, amint a trónörökös egyszerűen nővé vedlett… de szinte nyomban választ talált erre is: Amora bír az elrejtőzés áldásos képességével, akárcsak Loki. Ha ő nem akarja, senki nem látja… Feltehetőleg egész este rejtve maradt a többiek számára.

„Mondtam neked, hogy nem Sif az, akire szükséged van.”

Amora nem szólalt meg, Loki mégis hallotta a hangját – a saját fejében, mintha csak egy külön csatorna létezne, melyen a boszorkány vele kommunikálhat. Loki ezt a módszert is ismerte.

A kijelentés viszont legalább annyira mellbe vágta, mint „Thor” csókja, és plusz löketet adott a dühének. Nemcsak átverték, de még ki is gúnyolták. Hát persze, mire számított. Amora is csak egy volt a gyűlölői közül, ő maga is elismerte, hogy nem a kedvence… egyértelmű, hogy alig várta, hogy szórakozhasson Lokival, a saját képességeit fitogtatva.

Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy nem érdekli a tömeg, sem a másik neme. Jelenetet rendezni, bántani a gyengébbet… Ha nem lett volna nagy az esélye, hogy Odin keményen megbünteti, Loki fittyet hányt volna ezekre a fő szabályokra. Ám az apja különösen kegyetlen tudott lenni, ha felbosszantották, és egy ilyen húzás mindenképpen ezt eredményezte volna. Loki még a düh vörös ködén át is tisztában volt ezzel az egyértelmű gondolattal.

Ahelyett, hogy engedett volna a kísértésnek, elcsörtetett a kijárat felé. Ezúttal is elege volt a bálból. A zene és a beszélgetés meg a nevetgélések nesze még sok emeleten keresztül kísérte, ám mire felért a szobájába, már csak Amora mondata ismétlődött újra meg újra a fejében, és rájött, hogy nem akarja tudni, van-e ennek a kijelentésnek igazságtartalma.

Következő

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés