3. nap

Játék/filmnézés

Loki eleve le sem akart menni a tornára. Egy ideje nem vágyott oda, amióta a kortársai látványos növekedésnek indultak izmok terén. Illetve, ezzel persze semmi baj nem volt, azzal már inkább, hogy ő maga viszont, ugyanannyi kemény edzés mellett is vékony maradt, és teljesen eltörpült a többiek (főleg Thor) mellett. Ha most a bátjya nem nyúzta volna már előző este óta (az az idióta képes volt egész éjjel Loki szobájának zárt ajtaja előtt kuporogni, és suttogva ecsetelni, mennyire szeretné, ha ő is részt venne végre az edzésen), akkor újra a tankönyvei és tekercsei felett ült volna, hogy rendesen megtanulja az önkivetítés képességét. Még nem igazán ment neki.

„Csak szórakozás, Loki.” – biztatta Thor még reggeli közben is, és csak úgy sütött róla az esdeklés. „Nem halsz bele, és régen is úgy szeretted. Én is veled szerettem a legjobban harcolni, sokkal nehezebb dió vagy nekem, mint a többiek. Őket hamar leverem, de te kitartó és leleményes vagy.”

Szóval a fivére addig-addig nyüstölte, míg Loki beadta a derekát, de attól a perctől kezdve haragudott Thorra. Mert a bátyja ezelőtt semmi hajlandóságot nem mutatott a gondolkodásra, most meg nagy ravaszul pont azon a ponton kezdte ütögetni őt, amivel azonnal cselekvésre ösztönözte. Mert hát, a dicséretek, Thor szavai, eléggé jólestek neki. Loki arca kimelegedett a dühtől, hogy Thor ilyen könnyen befolyásolta, és elhatározta, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy hagyta bárkinek is, hogy hasson rá.

Nem mondhatni, hogy Loki fürgesége és tudása kardforgatás terén változott volna a kihagyás miatt – se rossz, se jó irányba. Most, ahogy Thor után kajtatva, lassan leoldalazott a fegyverterembe, az acélfegyver húzta a jobbját. Loki egy pillanatra a barlang falához lapult, ahogy leért a vaskos kőoszlopokkal kitámasztott helyiségbe, és lepillantott az acélpengére.

Sosem volt oda a kardokért, pont azért, mert nehézkesek voltak. Túl nagy helyet foglaltak az oldalán, túl sokáig tartott, mire előrántotta a tokjából harc esetén, és hamar elfáradt tőle a karja, hiszen csak volt súlya. Loki inkább a tőröket részesítette előnyben: azokat el lehet rejteni a ruhaujjban, és becsúsztatni a tenyérbe, anélkül, hogy az ellenfél észrevette volna, és így az esély is lecsökken, hogy majd védekezni fog – nem lesz rá ideje. Loki ezt sokkal jobban preferálta.

Most egy pillanatra a baljába vette a kardot, megmozgatta vékony, kihűlt ujjait (odafent sütött a nap, ezért levette a köpenyét, de idelent nemcsak sötét, de hűvös is volt), aztán újra a feladatra összpontosított. Ostoba Thor! Egyszerűen kiugrott a harctér kordonján, kiszaladt az arénából, és azt kiabálta felé, gyáva, ha hagyja elfutni. Loki fel sem vette volna a provokálást, ha a körülöttük edzők nem kezdenek el röhögni rajta. Így viszont égő arccal igyekezett a fivére után, és próbált nem törődni a nevetéssel. Ostoba Thor, hogy állandóan ilyen helyzetbe hozza.

Loki keserű, tehetetlen dühvel szorította össze a száját, és lopakodva elindult az oszlopok árnyékában. Thor elbújt előle, és a teremben halotti csend uralkodott. Hová lett?

A legrosszabb az egészben azonban nem is a nevetés volt, hanem az, hogy Loki mindennek ellenére tudta, hogy a bátyja nem szándékosan csinálja ezt vele. Neki ez tényleg csak szórakozás volt, és nem esett csorba a becsületén soha, hiszen ő volt Odin elsőszülött fia, az örököse. Őt akkor sem nézték le, ha véletlenül elbotlott a saját lábában – így aztán nem érthette meg, hogy Loki egy ilyen helyzetet teljesen másként él meg. Fel sem fogta, hogy Loki esete mennyire más, annak ellenére, hogy ő is Mindenek Atyjának fia. Az ő botlásait mindenki kritikusan szemléli… feltehetőleg azért, mert nem ő a leendő király.

Loki ujjai megszorultak a kardon, de rögtön eztán ellazította magát, és halk léptekkel folytatta az utat. A fegyverteremben rengeteg látnivaló lett volna, de persze ő már sokszor járt erre, hogy az alacsony oszlopokra helyezett ereklyék ne keltsék fel az érdeklődését. Azaz…

Ahogy haladt előre, önkéntelenül is rápillantott a terem végében ragyogó szelencére. A kék fény sejtelmesen hullámzott, és mint mindig, most is megbabonázta egy kicsit Lokit. Ahogy lekapta róla a tekintetét, a terem homályba vesző részeit nem látta túl jól, pislognia kellett, és magát átkozta, amiért hagyta, hogy a szelence elterelje a figyelmét. Thor… őrá kell koncentrálnia.

Hamarosan Loki már ott állt a jötunök erejének forrása előtt, háttal az emelvénynek, de szinte érezte a tárolóban kavargó erőt, a hideget, ami a tarkóját legyezte, még a gallérján és lelógó haján keresztül is. Borzongott ettől a jegességtől, de nem rossz értelemben; mindig is jól bírta a fagyokat, és jobban érezte magát abban, mint a tűző napon, a rekkenő hőségben. Asgardban persze ritkán volt szélsőséges az időjárás, nem úgy, mint például Midgardon.

Loki hiába pásztázta a termet, úgy tűnt, Thor nincs itt. Amekkora mamlasz, biztos nagyobb feltűnést keltene, az osonás és bujkálás nem a bátyja erőssége. Lokinak ismét feltámadt a haragja, és összeszorította a száját, majd megdermedt, aztán egy másodperccel később megperdült, és elkerekedett szemmel, bizonytalanul felemelt karddal nézett a szelencére.

Olyan érzése volt az előbb, mintha… valaki megérintette volna a gerincét. Valaki, akinek nagyon hideg a keze… Loki gyanakodva szemlélte a szelencét. Olyan közel állt az oszlophoz, hogy senki nem fért volna a háta mögé, hogy megsimítsa. Nem volt itt rajta kívül senki (talán Thor sem, lehet, hogy Loki rossz sarkon fordult be, hiszen csak a hallására hagyatkozva követte a fivére hangos lépteit), és ha lenne is… Kinek lehet olyan hideg a keze, mint amit ő érzett?

Loki ismerős toppanásokat hallott meg maga mögött. Mindent feledve fordult meg újra, de ezúttal nem volt elég gyors, és egy hatalmas test vidám kurjantással vetődött rá. A súly túl váratlanul érte, nem tudta megvetni a lábát, így aztán Loki elesett, a fenekére huppant, ami azonnal felsajdult, a kardot is elejtette, ami panaszosan csörömpölt, és érezte, ahogy a jötunök ereklyéjének talapzata megsúrolja a feje tetejét. A rajta heverő test a levegőt is kiszorította belőle, és ezek így összességében fájdalmas nyögésre késztették őt.

 - Szállj le rólam – szűrte ki a fogai között, és a fájdalommal és ijedtséggel harcolva próbált kivergődni a bátyja alól. A szíve hevesen vert, a fülében dobolt, ezért nem hallotta Thor nevetős válaszát, de aztán a fivére felkönyökölt felette. Jóllehet, távolabb nem húzódott, és vigyorogva nézett le az alatta fekvő Lokira, de ő egyelőre ennyivel is beérte. Végre oxigénhez jutott. – Teljesen meghibbantál.

Loki még mindig zihált, de most már tudott gondolkodni. Épp csak egy fél lépés kellett volna, hogy Thor húzása betörje az ő fejét a szelence oszlopán. A feneke még mindig fájdalmasan lüktetett, de Loki tudta, ha végre felkelhet, nem lesz ilyen rossz az érzés, és ha szerencséje volt, nyoma sem marad. A kardja nem messze feküdt a jobbjától, amit oldalra nyújtott maga mellett, de most nem érte volna el, hogy visszatámadjon, és belátta, a helyzete sem épp megfelelő.

 - Leszállnál rólam? – ismételte meg higgadtabban, de remegő hangon az előbbi mondatot, mire Thor borostás arcán dacos kifejezés jelent meg. Úgy tűnt, a bátyja nagyon kényelmesen érzi magát, így, Loki felett könyökölve, hogy a térdeivel satuba foghatta az ő csípőjét.

 - Legyőztelek – jelentette ki Thor büszkén.

 - Hátulról rám támadtál – sziszegett Loki bosszúsan, és a bátyja vállára csúsztatta a kezét, aztán megdermedt, ahogy rájött, hogy mit is csinál. Egy kicsit zavarba jött, de hogy ezt az érzést palástolja, gyorsan folytatta. – Így könnyű legyőzni mindenkit.

 - Mire ideértem hozzád, már szemben álltál velem – emelt azonnal kifogást Thor, és összevonta a szemét, úgy meredt le rá. Loki pislogott párat, ahogy a kék pillantás az övébe kapcsolódott, és érezte, ahogy kimelegszik az arca. Nem, nem. Ezt gyorsan abba kell hagyni.

Mocorogni kezdett, belemarkolt Thor vállába, hogy lelökje magáról, de a testvére sokkal erősebb volt nála, mindig az volt, és csak nevetett a próbálkozásán. Lokit ez még jobban felpaprikázta; a lábaival igyekezett kikúszni a fivére térdei közül. Thor ezen kísérleteit is meghiúsította, habár ezeket nehezebben, és kemény harc árán Loki ki tudta húzni a bal lábát alóla, hogy aztán… tehetetlenül oldalra hajtsa. Nem igazán volt más lehetősége, pánikba viszont nem esett, és Thor fölényes mosolya ellenére, ismét megpróbálkozott a másik lábával is.

 - Add fel, öcsém – ajánlotta Thor nagy kegyesen, és még csak nem is kapkodott levegő után, nem úgy, mint Loki, aki kezdett egyre jobban feldühödni, és nem mellesleg kifáradni is az egyoldalú dulakodástól. Nem lehet ilyen gyönge… Ki kell szabadulnia. Thor nagydarab, de ő vékony, ki kell, hogy csússzon alóla valahogy. Azért is, amiket érezni kezdett.

 - Nem – nyögte Loki oda sem figyelve.

 - Ugyan már, ez csak játék. Fájna elismerni, hogy győztem? – ciccegett a fivére, de nem tűnt túl bosszúsnak. Loki csak felvicsorgott rá: neki ez nem volt játék. Ki akart szabadulni.

Épp, mikor egy verejtékcsepp idegesítő csiklandozással csordult a szája fölé (nem akart odakapni, mert még mindig abban bízott, hogy a szorítása Thor vállán eredményt érhet el, vagy legalábbis kartávolságban tartja magától a fivérét), sikerrel járt. A dicsőség első hevében felnevetett, aztán felnézett Thorra, aki meglepve nézett le rá.

Azonnal rájött, hol a hiba. Valahogy ösztönösen történt, igazából Loki bele sem gondolt: amikor kiszabadult, maguktól kulcsolódtak a lábai Thor derekára.

Loki megborzongott, és gyűlölte érte a testét. Mostanában túl sokszor fordult elő, hogy nem tudta kontrollálni, és igaz, hogy ismerte az okát… de így csak még rosszabb volt. És dühös lett, hogy most elvörösödött, dühös lett, hogy forrónak tűnő hullám vágott végig rajta, ami mintha kettejük közé szorult volna, dühös lett a remegésért, ami elkapta, és a lihegésért, amit még mindig nem tudott visszafogni.

Újra Thor szemébe pillantott, aztán nemhogy pihegni, de levegőt venni is elfelejtett. Eddig is ilyen közel volt hozzá a bátyja arca? Eddig is ilyen komolyan fürkészte őt? Azaz… eddig is a száját fürkészte? Lokinak azonnal szárazak lettek az ajkai, és nem tudta nem megnyalni azokat a nyelvével, egy pillanatra… Aztán Thor szeme mintha megvillant volna. Vagy csak a szelence fénye tükröződött benne?

 - Erre jöttek, azt hiszem.

 - A pimaszok. Pedig tudják, hogy nem tanácsos egyedül ezekben a kazamatákban kóborolni. Thor! Loki!

Loki és Thor egyszerre rándultak meg, és pattantak fel, majd gyorsan összekapták magukat. Loki felvette elejtett kardját, aztán csak lehajtott fejjel igyekezett Thor után. A fivére a fegyverterem bejáratához sietett, mielőtt az őket kereső őrök rájuk találtak volna. A küszöbön futottak össze velük, és Loki rettenetesen örült, amiért a bátyja akkora hírnévnek örvend, és most remegő hangon viccelődve sétál a két tagbaszakadt férfi között, akik éppen az egyik támadási technikáját dicsérték. Őrá ügyet sem vetettek.

Észrevétlen maradt akkor is, amikor lemaradt a másik három mögött, és ahelyett, hogy visszament volna az udvarra, hogy folytassa az edzést, inkább felmenekült a szobájába. Csak ott merte elengedni magát, és sápadtan, reszketve, a hátát az ajtónak vetve csúszott a földre. Korábban, amikor elragadta az az érzés, igazából igyekezett nem figyelni rá, főleg, hogy többnyire Thorhoz kötődött. Nem akart tudomást venni róla, inkább elkerülte… A fene az egészbe. A fene abba, hogy elkezdtek kamaszodni. Amióta Thor úgy nézett ki, ahogy… Nos, ez talán a másik oka volt, amiért Loki már nem járt le edzésre, de ezt is inkább csak az álom és ébrenlét határán merte magának bevallani. Thor túlságosan… vonzónak tűnt.

Véget kell vetnie ennek. Mielőtt igazán elkezdődne.

Következő

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.