2. nap

Ölelkezés

Az ajtó már jó ideje zárva volt, és Thor hiába fülelt (önkéntelenül), egy pisszenés sem szűrődött át a vastag lapokon. Amikor a villámmester újra meg újra azon kapta magát, hogy ökölbe szorult kézzel, levegőt sem véve várja, hátha meghall valami neszt, magára dühösen, és a kettős érzésektől szenvedve fordult újra a folyosó felé. Senki nem volt itt rajta kívül, aki elterelte volna a figyelmét, legalábbis az őröket leszámítva, de azok szoborként strázsáltak az ajtóknál, és Thor sejtette, hogy nem tudnának neki olyat mondani, amitől jobban érziheti magát.

Loki elítélése szükséges lépés. Thor komor elégedettséget érzett, és tudta, hogy ez így helyes. A testvére oltári nagy galibát okozott, amiért fizetnie kell, mint ahogy Thor vagy bárki más is fizetne érte. Nincs kivételezés, Loki húzása ezúttal túlment a határokon, hogy egy ejnye-bejnyével el lehessen intézni.

Thor mindezzel tisztában volt, azonban mégis ott ült a lelke mélyén, a haragja alatt a féltés és az aggodalom. Az, hogy mérhetetlenül dühös volt Lokira, nem volt egyenlő azzal, hogy meggyűlölte őt. Ezért kínozta annyira, hogy nem ment be a tárgyalásra… de visszás módon, pontosan ezért nem ment be.

Loki nagyon jól tudta, hogy Thor miként érez. Azt is, hogy hogyan kell befolyásolni a körülötte élőket – főleg Thort. És bármennyire is volt erős az a gondolat, hogy a testvérének fizetnie kell, a villámmester tisztában volt azzal, ha Loki vetett volna rá egy könnyes, könyörgő pillantást, és a nevét rebegte volna, ő azonnal Odinhoz fordult volna, hogy segítsen az öccsén. Megtett volna mindent, hogy lebeszélje atyjukat a büntetésről, a józanésznek ellentmondóan harcba szállt volna Lokiért, az enyhébb ítéletért… mert Loki mindig is képes volt megingatni az elhatározását, ha róla volt szó.

Még a tárgyalás előtt vallotta be ezen félelmét atyjának, aki először nem reagált semmit, majd jóváhagyta a döntését, hogy Thor maradjon a tárgyalótermen kívül, és várja meg ott az ítélet végét. Azonban Odin azt kikötötte, hogy ő, Thor, az egyetlen, aki Lokit az ítélethirdetés után a cellájába kísérheti, és nem fogadott el kifogást. Majd látva örököse elkeseredését, Odin halkabban hozzátette, hogy ne aggódjon, mert Loki akkor már nem fogja tudni befolyásolni őt.

Thor ebben egészen egyszerűen kételkedett. Ha nem lett volna ilyen komoly az ügy, még ki is nevette volna atyját. Egy fél óra nem fog változtatni azon a tényen, hogy Thor, valahol mélyen, a tengernyi harag alatt veszettül szerette Lokit, és Loki sem fog megtörni csak azért, mert elbukott – senki nem változik meg ilyen rövid idő alatt. Azonban Thor már ismerte annyira Odint, hogy tudja, nem véletlenül nyugtatta ezzel: még ha neki nem is volt ötlete, mire célozhatott az apja, el kellett fogadnia ezt a kijelentést, és persze a parancsot is.

Szóval most a tárgyaló előtt ücsörgött, és várakozott. Egyre kínzóbb volt, végtelen hosszúnak tűnt az idő, amióta a leláncolt Loki elhaladt mellette (egy pillantásra sem méltatta a bátyját), és az ajtó hatalmasat döndülve becsukódott. Thor azóta szenvedett, harcolt önmagával: egyszerre várta elégedettséggel és félelemmel a percet, amikor Loki kilép onnan. Igen… muszáj, hogy elégedett legyen a helyzettel, bármi is Odin döntése. Habár annyira nem volt nehéz kitalálni: nem ítélte halálra Lokit, hiszen akkor nem küldte volna vissza Thorral a cellába. De sosem lehetett biztos semmiben. Mert hát, nem látta még ilyen dühösnek az atyjukat ezelőtt, és ilyen nagy árulás sem fordult elő eddig a király családjában. Ezért ő aggódott.

Amikor a Nap fényes korongja megjelent a szemközti ablaknál, Thor felállt a földről. Már igazán zsibbadt mindene, és megőrjítette ez a csend. Valamit kezdeni akart magával. Talán felkeresi a barátait, iszik egyet – az őrök úgyis értesítik, ha a tárgyalás véget ért. Akkor majd visszajön Lokiért. De ezt így nem lehetett elviselni. Ám alighogy megtette az első lépést, a nála háromszor magasabb és ötször szélesebb, cirádás ajtó kattant egyet, és a két szárny lassan elvált egymástól. Thor önkéntelenül is megtorpant vele szemben: azonnal észrevette a két fegyveres őrt, akik közrefogták Lokit.

Loki mindig is karcsú és kecses volt, legalábbis Thor szerint. De ha bárki ránézett volna most, ugyanezt gondolhatta volna, hiszen a két megtermett kísérővel az oldalán még jobban kiütközött a vékonysága. Persze, a fegyvereseknek mellvértje is volt, meg sisakja, míg Loki csak a köpenyét viselte… Thornak talán pont ezért fordult meg a fejében mindig, hogy az öccsét meg kell védeni.

Ezek a bugyuta gondolatok azonban villámsebességgel röppentek ki belőle, ahogy Loki és a kísérői kiléptek az ajtón, és Thor felpillantott a fivére arcára. Úgy érezte magát, mintha mellbe vágná valami súlyos (vagy Hulk ökle, ami elég emlékezetes eset volt számára), és egy pillanatra ismét elfelejtett levegőt venni.

 - Mindenek Atyjának ítélete szerint – szólította meg a jobb oldalon álló fegyveres, de Thor nem bírt elszakadni a kicsit lehajtott fejű Loki arcának bámulásától. – Loki, a hazugság istene, kétszáz évre megfosztatott a hatalmától. Ezen felül az első száz évet szigorú börtönfogságban kell töltenie, a második százat pedig szolgálati időben. A büntetés az ítélet elhangzásakor érvénybe lépett. Thor, Odin fia, a vihar istene, Mindenek Atyja téged jelölt ki, hogy az árulót a tömlöcébe vidd.

Thor csak az utolsó mondatnál, a neve elhangzásakor tudta elszakítani a tekintetét az öccsétől, aztán megrázta magát. Még mindig úgy érezte, nehezen veszi a levegőt, a szíve fájdalmasan dobogott… de rájött, hogy nincs idő erre. Nem megfelelő sem a hely, sem a társaság, sem… semmi arra, hogy ezt a szánalmat érezze. Nem gondolkodhat. Loki büntetése kiszabatott, most már nincs más hátra, mint bezárni őt odalent, a kazamaták egyikében.

Thor megragadta Loki könyökét, és finoman kihúzta a fegyveresek közül. Azok meghajoltak előtte, majd visszatértek a terembe. Thor tudta, hogy nem fogják elkísérni: felesleges volt. Ha Loki most, a bezáratása előtti utolsó pillanatokban próbál meg kitörni, csakis ő, Thor lesz képes megállítani. Odinnal sem volt érdemes beszélnie – talán majd pár hét múlva, vagy egy-két hónap elteltével… Így aztán csak csendesen elindultak előre, a néptelen folyosón.

Csendesen… Ez a szó most újra belemart, mintha éles kés lenne, és a villámmester nem tudott nem oldalra sandítani. Loki még mindig nem nézett rá, maga elé meredve, hátrabilincselt kézzel, de hosszú, erőteljes léptekkel sétált mellette. Nem úgy tűnt, mint aki ki akar törni…

Csendesen…

Loki hatalmának elvétele nem volt meglepő. Ez „bevett” szokásnak számított, ha egy isten, félisten, vagy egyéb asgardi polgár a király ellen cselekedett, habár legtöbbször száműzéssel is társult a büntetés. A szigorú börtönfogság úgyszint várt dolog volt, habár Thor sejtette, hogyha Loki majd jól viselkedik a zárkájában, esetleg ötven év múlva enyhíthetik a fogságát azzal, hogy meleget teremtenek számára, vagy laktatóbb, nagyobb adagnyi ételt szállítanak neki az étkezések alkalmával, esetleg még olvasnivalót is kaphat… És Loki minden kétséget kizáróan jól fog játszani. Ebben Thor nem kételkedett.

A szolgálati idő azonban egy egészen picit meglepte a villámmestert. Ez nem jelentett mást, mint hogy Lokinak kötelező lesz a palota személyzetéhez csatlakozni, és szó szerint kiszolgálni a lakóit – azaz, a családját. Persze, ahogy Thor végiggondolta, rájött, hogy még ha kegyetlen is, de találó büntetés. Loki mindig is makacs volt, és a feje után ment, nem tűrte jól a parancsokat – ebben hasonlított Thorra. Jó lecke lesz számára, ha ágyat kell vetnie, takarítania, felszolgálni a lakomákon. Az aljáról kell indulnia, a legutolsó inas mögül kell feljebb küzdenie magát (már, ha akarja), ez mindig így volt, noha Thor nem sok esetet ismert, amikor egy istent kárhoztattak ilyen alantas dologra…

Loki, mint szolga… Egyben volt vicces és elborzasztó gondolat. Ugyanakkor Thor most nem amiatt érezte úgy, hogy még mindig elszorul a torka. „Hát erre célzott az apám.” – gondolta, és újra csak felpislogott a mellette haladóra. El kellett ismernie, hogy így tényleg kizárt volt, hogy Loki megpróbálja befolyásolni… de mégis…

Az út túl rövidnek tűnt, Thor még akart egy kis időt, hogy összeszedje magát, mielőtt be kell zárnia Lokit a cellájába, de már ott is voltak a börtönök termének bejáratánál. Az őrök itt sem szóltak semmit, csak kinyitották az ajtókat, és Thor kénytelen volt bevezetni Lokit az első hosszú, keskeny folyosókra. A barlangszerű helyiséget megvilágította a mágiával korlátolt cellák izzása, és a mögöttük megbúvó, kivilágított termek. „Loki sem kap rosszabbat.” – nyugtatta magát Thor, és fájt a szíve, hogy így kell elrángatnia Lokit a többi rab előtt. Voltak páran… és most mindannyian vicsorgó vigyorral nézték az öccsét, aki még mindig a lába elé nézett.

A cella egyik fala nyitva várta, és újabb két strázsa szobrozott ott. Csak akkor vágták magukat haptákba, amikor Thor odaért a fogollyal.

Muszáj mondania valamit. Nem engedheti csak így el a testvérét.

Mielőtt Loki önként elindult volna a tömlöcébe, Thor erősen megszorította a könyökét, és ezzel arra kényszerítette a másikat, hogy megforduljon, és akkor Loki végre felnézett rá. Thort ismét mellbe vágta a súly, ami ott fent, a tárgyalóterem előtt is jelentkezett.

Loki szája véres volt. Egy egyszerű tűvel és vastag cérnával összevarrták azt – aztán vagy érdektelenségből, vagy megjátszott figyelmességből nem törölték le a vérét, ami félig rászáradt az állára. Az ajkai azonban még a pirosas hártya alatt is jól láthatóan duzzadtak voltak, a bőre egészen az orráig, illetve az állkapcsáig tűzvörösre gyúlt. Élesen látszott ez a vörösség, hiszen az arca többi része egy hulláéhoz hasonlóan elsápadt, és vizesen fénylett. A verejték még jobban Loki fejére tapasztotta hosszú, kócos, fekete haját, és ilyen közelről nézve Thor most még soványabbnak, sőt, betegnek látta a testvérét.

Tényleg nem volt esélye Lokinak, hogy kibeszélje magát. És ezt ő is pontosan tudta: a zöld, nedves szemek olthatatlan gyűlölettel meredtek rá, csak néha homályosult el a másik pillantása a rátörő fájdalomtól. Hiszen elvették az erejét, nem tudta olyan jól viselni a kínt, és a gyógyulása is sokkal lassabb lesz, ha… De vajon mikor is veszik ki a szájából a varrást? Erről mindenképpen meg kell kérdeznie az apját. Thor gyomra azóta háborgott ettől a látványtól, amióta Loki arcára pillantott odafent.

Mondania kellett valamit. Bármit… De a szavak csak nem jöttek a szájára.

Thor önkéntelenül nyújt Loki felé, hogy a nyakára tegye a kezét – talán valahol azt remélte, hogy így majd könnyebben megered a nyelve. Azonban Loki elrántotta a fejét, mielőtt Thor hozzáért volna, és ez megfagyasztotta a levegőt. Loki pillantásában a gyűlölet szinte kétszeresen izzott fel, és Thornak hirtelen eszébe jutott, hogy már semmi nem olyan, mint rég. Itt a vigasz hasztalan, már nem gyerekek, és Loki… ami történt, túlságosan elmélyítette a szakadékot kettejük között. Ezt nem lehetett egy érintéssel és pár üres szóval jóvátenni, egyik fél részéről sem.

Azonban Thor ezt nem tudta elfogadni. Nem tudta elfogadni a fivére könnyeit, amelyek kicsordultak a szeméből, tehetetlenségében, dühében, fájdalmában… Nem tudta elfogadni, hogy eztán Loki elfordult, hogy elrejtse az érzéseit, mert egyértelműen nem akarta, hogy Thor lássa ezt, hogy így lássa. Thor nem tudta elfogadni a szótlan szenvedést, ami az öccséből áradt, a fintorba ránduló arcot, ami aztán megvonaglott a fájdalomtól, ahogy az összevarrt ajkai megmozdultak. A sápadtságát, az elesettségét… azt, hogy így alakult. Képtelen volt ezt megérteni. Loki nem gondolhatta komolyan… Ő csak vissza akarta kapni a régi Lokit, aki még ártatlan volt, aki nem fröcsögött felé olyanokat, hogy gyűlöli őt, és féltékeny rá…

Thor ösztönösen lépett oda Lokihoz, és mielőtt meggondolta volna magát, vagy Loki ismét kitérhetett volna előle, erősen magához szorította. Az öccse persze azonnal megfeszült a karjában, de talán meglepte Thor húzása, mert nem próbált kitörni. És Thor a fivére vállára hajtotta az állát, fél kézzel az öccse fejét tartva, a másikkal pedig a hátát ölelve, és ahogy így fogta őt, már érezte Loki remegését, amit elfojtani próbált. Hidegrázás szerű reszketés volt, és Thor utálta. De közben tudta, hogy nem tehet érte semmit, és ez igazából rosszabbul érintette, mint maga a testvére állapota.

Volt egy pillanat… amikor úgy érezte, mintha Loki vállai megrebbentek, és megrogytak volna. Egy pillanat, amikor a feszes, karcsú test elernyedt Thor karjában, és ő úgy érezte, tényleg úgy érezte, mintha Loki szintén az ő vállára hajtotta volna a fejét, mintha… mintha vissza akarta volna ölelni, vagy csak el akart volna merülni Thor vigasztaló karjában.

Azonban alighogy ez a gondolat megfogant Thor fejében, Loki ellökte magától. A villámmester karja lehullott a fivéréről, és pár lépésnyit hátracsúszott. Ahogy felnézett, Loki már nem tűnt sápadtnak: most már az egész fejét pír borította, a tehetetlen, lobogó harag vörössége, és a tekintetéből is eltűntek a könnyek, semmi mást nem hagytak maguk után, csak emésztő gyűlöletet. Loki szinte vicsorgott, habár a varratok ezt lehetetlenné tették számára.

Thor tudta, hogy Lokinak nem maradt varázsereje, csak a fizikai erejét használta, hogy kitörjön az ölelésből – talán ő, Thor, lett túl gyenge, hogy sikerült neki. De ő ennyiből is értett. Ostobaság lett volna újra megpróbálni, és semmit nem ért volna el vele. Az ölelés is csak hazug vigasz volt, akárha szavakkal próbálta volna közölni a sajnálatát és szeretetét az öccsével. Nem, Lokinak bárhogy is mondhatná most, sehogy nem lenne őszinte, képmutatásnak venné, nem használ. Semmi nem használ.

Thor nem törődött többé a saját fájdalmával. Bekísérte a fivérét a cellába, itt már levehette róla a bilincseket, amik felsértették kissé a másik csuklóit, majd az őrök segítségével elzárták a bejáratot. Loki tömlöce is ugyanolyan aranyfénnyel izzott fel, mint a többi fogolyé. A testvére nem fordult felé, háttal állt az üres szoba közepén, ahogy Thor hagyta… és Thor kénytelen volt szintén hátat fordítani az öccsének. Talán… talán egyszer majd megérti ezt az ölelést, talán egyszer eljut a tudatáig, hogy ő még mindig nem tekint rá másként, mint régen. Csak az volt a kínzó Thor számára, hogy tudta, erre még nagyon sok évet kell várnia.

Következő

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés