1. nap

Kézenfogva

Thor megint szökdelve szaladt előre a selymes, zöld fűvel borított dombok között, a kanyargós földúton. Odinék persze jócskán lemaradtak az energikus kis trónörökös mögött, már a beszélgetések hangjai sem hallatszottak, ellentétben a szőke fürtös kisfiú vidám, büszke kacagásával.

A kis Loki nagyon igyekezett, hogy utolérje, de őt egy kecske vitte a hátán, egy biztonságos ülőszerkezetben, hogy le ne essen, amiből nagyon nehéz lett volna kimászni – az állat meg a világért sem sietett volna a picúr bátyja után, bármennyire is nógatta Loki a szerencsétlen párát.

 - Menj máj – türelmetlenkedett a gyermek, majd mikor a kecske felmekegett, és csak nem ügetett gyorsabban Thor után, inkább a bátyjának szólt. – Thoj!

A hangja túl vékonynak és erőtlennek tetszett, és a fiúcska nagy, zöld szeme megtelt könnyel, de aztán összeszorította apró száját, és úgy döntött, hogy ő bizony kiszáll ebből a babaülésből, és a bátyja után megy. Nem is jutott eszébe, hogy eleddig csak egyszer tudott a saját lábán menni, akkor is hamar fenékre huppant: annyira szeretett volna Thorral együtt nevetni, és önfeledten szaladni a dombokra, hogy már nem számított neki semmi más ezen kívül.

A kecske, mikor megérezte a heves mozgolódást a hátára szerelt hordozóban, ösztönösen megállt, és jámbor legelésbe fogott. Nyilvánvalóan nem sejtette, hogy az utasa elhagyni készüli őt, mert hát mit tudhatott volna erről egy kecske? A gazdái is túl messze voltak, hogy rászóljanak az állatra, hogy menjen tovább – tán észre sem vették, hogy megállt.

A kis Lokinak minden erejére szüksége volt, hogy átlendüljön a derekáig érő kapaszkodón, azonban ez a dolog könnyebbik részének bizonyult. Valójában szökött már meg párszor a területéről, a kiságyából meg a járókájából is, amikor unta, hogy nem tud miattuk a többiekkel lenni – azonban az most nem jutott eszébe, hogy itt nem csak az ülésből kell kimászni, de még a kecske alapvető magasságával is szembe kell néznie.

Persze, a kecske a legkevésbé sem olyan magas, mint egy póni vagy a felnőttek hátaslovai, de az alig két éves fiúcskának igen komoly problémát okozott. Nem ért le a lába a poros útra, és hirtelen megijedt, hogy leesik. Csak feküdt ott, az ülés korlátján, erősen kapaszkodva benne, és közben azon töprengett, mitévő legyen. Kiabáljon a szüleinek, hogy segítsenek neki, vagy Thornak, aki viszont azóta teljesen eltávolodott…

Végül mégis önmagától folytatta a hadműveletet. Egy pillanatra elkapta a sikerélmény bódító boldogsága, ahogy lassan lecsúszva az ülőkéről, megérezte a lábujjhegyével a talajt maga alatt, de aztán megtörtént a szerencsétlenség: a kecske feleszmélt arra, hogy valami rendellenes dolog történik a hátán. Talán az oldalának préselődő Loki váltotta ki belőle a riadalmat – esetleg azt hitte, ez valami különös támadás… mindenesetre panaszosan felmekegett, majd hirtelen ügetni kezdett visszafelé az úton.

Az ülés, bár oda volt rögzítve az állatra, most lefordult a jószágról, hiszen a kisfiú jobbról húzta a földre. Az íjak engedtek ennek a valójában nem túl nagy, de azért mégis elégséges súlynak, és kibomlottak a csatnál. A szerkezet, Lokival együtt, nagy puffanással landolt a porban, ami meleg és szúrós volt, a forró napsütéstől és szárazságtól. A kecske a hangtól még jobban megriadt, és felhágott az egyik dombra, hogy aztán eltűnjön a szem elől.

A kis Loki persze nem figyelte az állatot: az esés ledöntötte a lábáról, és a szerkezet is rajta landolt. Az első ijedtség hevében csak a vadul verő szívét hallotta, de aztán, amikor a por kicsit elült, rájött, hogy fáj a térde, és ahogy lelökte magáról a nehéznek tűnő fatákolmányt, azonnal észrevette a lehorzsolt heget a lábán, ami ellen a rövidnadrág nem védhette meg.

A kisfiú keserves sírásra fakadt. Az ijedtség még mindig ott munkált benne, de talán a fájdalom is közrejátszott, na meg az, hogy nem sikerült a terve, és nem érte utol Thort. A könnyektől nem látta az apját és annak barátait sem az út végén; ettől még jobban megrémült. Senki nem hallja, senki nem veszi észre, hogy bajba került, és annyira, de annyira fájt, égett, lüktetett az a seb a térdén!

 - Hé, öcsém – hallott meg aztán közvetlenül maga felett egy hangot, mire önkéntelenül is a torkában rekedt a következő hüppögés, és nagyot pislogva nézett fel. Thor ott állt előtte, eltakarta előle a napot, és bár mosolygott, Loki látta a kék szemekben az aggodalmat, amikor a bátyja lepillantott a sérülésére. – Semmi baj, Loki. Majd én segítek, jó? Gyere!

Thor a kezét nyújtotta, és Loki, miután még szipogott párat, megragadta a fivére ujjait. Váratlanul érte a testvére megjelenése, de ahogy Thor kezébe kapaszkodva felkelt a földről, meleg szeretet és hála öntötte el, és hirtelen nem látta már értelmét a sírásnak, hiszen olyan nagyon boldog volt: az ő bátor és erős bátyja visszajött érte, hogy együtt sétáljanak előre. És még az arcát is megtörölte a ruhája ujjával, Loki érezte, ahogy a bőréről felszívódik a nedvesség. Sokkal jobb volt így. Rámosolygott a nála jóval magasabb, aranyszőke fürtös fivérére, és Thor vigyora még szélesebb lett.

 - Na, gyere, szaladjunk fel oda – mutatott Thor abba az irányba, amerre az előbb még eltűnt. És valóban, ismét szökdécselni kezdett felfelé, azonban nem engedte el Loki kezét, és figyelt arra, hogy a kisebb fiú utolérhesse őt apró lábaival. Pedig a picúr először megijedt, hogy Thor újra itt hagyja őt… nem akart még egyszer egyedül maradni. Akkor megint fájt volna a térde (most, hogy Thor itt volt, nem is érezte a horzsolást). Aztán, ahogy rájött, hogy a bátyja lassabban halad, Loki felbátorodott, és így, hogy kapaszkodhatott az ő szeretett Thorjának kezébe, mindjárt nagyobbat lépett ő is. Így már tudott járni, ha fogták a kezét, biztonságban érezte magát, nem esett el egyszer sem. Majd legközelebb… legközelebb egyedül is ügyesebb lesz. Most inkább csak Thorral tartott.

Odin, a felesége és a kísérőik csak a legmagasabb dombon érték utol a két kisfiút, és az édesanyjuk azonnal észrevette Loki lehorzsolt térdét. Miközben az asszony, aki a picúr szemében a legszebb és legügyesebb nő volt (arany haja ragyogott a napfényben, mint Thor fürtjei, és kecses keze a legnagyobb szakértelemmel mulasztották el Loki baját, valahányszor csak beteg volt vagy megsebesült) az ölébe vette, megkérdezte, mi történt, és Loki eleinte nem akarta elmondani, de Thor elárulta a titkot: a leesést, sőt, még a sírást is. Azonban az édesanyjuk csak elmosolyodott, ahelyett, hogy megrótta volna Lokit. Sőt, megdicsérte mindkettejüket: a kisebbet azért, amiért ilyen bátor volt, a nagyobbat pedig, amiért nem hagyta magára az öccsét.

Így aztán Loki megnyugodott, és mikor délután visszafelé indultak a hosszú sétáról, már nem akart az apja karjában utazni: ismét Thor kezébe kapaszkodva, nevetve szaladt a testvérével előre, és már nem is emlékezett arra a kellemetlen esésre.

Következő

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés